Előszó
Új megpróbáltatások elé kerültünk, a covid vírus miatt. A mai emberek mindeddig, testközelből, korábban még kevesen élhették át egy fertőző betegség velejáróit. Pedig fertőző betegségek korábban is voltak, és fertőző betegre korábban is szigorú szabályok vonatkoztak.
Sok évvel ezelőtt, még az szocialista érában, egy külföldi munka kapcsán, mint fertőzőbeteg gyanús, átestem a korabeli orvosi procedúrán, ráadásul Szovjetunió és Magyarország egészségügyi intézményében is. Aki kedvet érez hozzá, olvassa el, a történetet, amelyben igyekszem hitelesen leírni a történteket, a körülményekkel együtt. Aztán ezek tükrében érdemes egy pillantást vetni, a mostani magyar járványkezelésre is.
A legvidámabb barakk
A történet 1984-ben kezdődött, amikor még létezett Szovjetunió, és fiatal szakmunkásként a kommunizmus építésén munkálkodtam Szovjetunióban. Persze nem a kommün iránt érzett elkötelezettségem miatt kerültem oda, sokkal inkább a kalandvágy volt az oka az ottlétemnek. Egy osztrák vállat egy komplett acélgyárat (vasolvasztómű és hengersor) épített Szovjetunióban, és az osztrák cégnek a magyar munkahelyem alvállalkozója volt. A beruházás a vége felé járt, a határidő sürgetett, kellett nagyon a munkáskéz. Aki jelentkezett az gyorsított eljárásban, kéthéten belül, több mint két nap buszozás után – máris a Szovjetunióban találta magát.
A helyszín: Fehéroroszország egyik városa – Zslobin – ami kb. ötven-hatvanezer fős település lehet. A város szélén épül a gyár, mellette a kemp, ami egy barakktábor, a gyárat építő dolgozók elszállásolására. Egyemeletes épületek, a folyosóról kétszemélyes szobák nyílnak, minden szobában hűtőszekrény, a folyosó közepén közös fürdő, WC, és főzőfülke. Teljesen kulturált az elhelyezés, itt minden made in Ausztria. A tábor területén van egy kisebb szupermarket, ahol élelmiszerek, konzervek, higiéniai szerek kaphatók. Van alkohol is az üzletben, de Kőbányait nem árulnak, sörből kizárólag egyfajtát tartanak. A választék sovány, csak dobozos Kaiser sörre korlátozódik. Borból viszont kapható többféle, de mind francia. Csokoládéból elég nagy a választék, Milkából szinte minden fajta, kisebb - nagyobb csomagolásban. Mondjuk Sopianae sincs, de ezt leszámítva cigarettából van választék: Malboro, Winston, Multifilter, és a többi ismert nyugati márka. Üdítő szintén dobozos – Almdudler, Cola, és még néhány más fajta üdítő.
A kommunizmus számára elfogadhatatlan az ilyen fényűző árukészlet, ezért a barakktábor szupermarketje nem is a szovjet raktárakból rendeli az árukat, ide minden egyenesen Bécsből érkezik. Mindenből annyit vehet az ember amennyit akar. A táborban játékpénzzel – zsetonnal lehet vásárolni, amit kizárólag az itt dolgozó külföldi vendégmunkások kapnak. Sörből, cigiből egy karton alatt nem vesz senki, ennek ellenére az áruhiány fogalma teljesen ismeretlen az Szovjetunió közepén üzemelő osztrák boltban. A szovjetrendszer nyilván kivételesen, de szemet huny a területén tanyázó eme imperialista fertő felett. Cserébe azért a kapitalista csúcstechnológiáért, amelyet az épülő acélgyár alakjában kap az osztrákoktól. A táborban van kantin, szerény, ámde szintén bécsi ellátással. Van még üzemi étkezde is, az osztrák konyha ízvilága szerint, hatalmas adagok, de mindennap marhahús.
Az első munkanap oktatással indul, a magyar kirendeltségvezető elmondja a legfontosabb tudnivalókat, amit mindenkinek be kell tartani:
„A közbiztonság a városban olyan, hogy minap a városban illuminált állapotban tartózkodó, Őzike becenevű kollégát leütötték, és kirabolták Zslobinban éjszaka. A kirablást úgy kell elképzelni, hogy itt még a zoknit és az alsógatyát is leveszik az emberről. Sötétedés után senki ne tartózkodjon a városban! Este már nem jár autóbusz, és nem járnak a taxik sem. Éjszaka ugyan vannak illegális, magán fekete taxik, de azokba eszébe ne jusson beülni senkinek! Az autó megáll egy kietlen helyen, ahol levetkőztetik és otthagyják az embert. A táborban mindenki annyit iszik amennyit akar, senkit nem érdekel. A városban viszont lehetőleg ne igyon, és ne rúgjon be senki! Nemrég az osztrák vezérkar a városban mulatott egy nyilvános szórakozóhelyen, aminek következtében a teljes osztrák vezérkar a rendőrség pincéjében éjszakázott. Anyaszült meztelenül... A városban van piac, de senkinek eszébe ne jusson ott bármit eladásra kínálni! Két magyar kolléga most megy haza, soron kívül, a saját költségén, mert megvették a sampont a itt a kemp-ben, az osztrák boltban, aztán el akarták adni a városi piacon. Otthon majd még további eljárások elé néznek”
Az egész miliő teljesen szürreális, a kommunista Szovjetunió közepén egy kapitalista oázis. Ilyesmi a Rejtő Jenő regényekben szokott létezni. Mindezt betetézi a tábor nemzetközi hangulata. Az épülő gyárban oroszok egyáltalán nincsenek, vannak viszont jugoszlávok, olaszok, osztrákok. Kevés német, és persze magyarok szép számmal. A tábor létszáma úgy hatszáz – nyolcszáz fő között lehet.
A barakkok mellett itt-ott kecskéket látni kikötve. A jugoszláv munkások között sok a muzulmán, ők étkezési célból vesznek kecskét a városban. Van néhány orosz hölgy is a táborban, de ők nem étkezési célból tartózkodnak itt, hanem mint élvezeti cikkek vannak jelen. A választék vegyes, akad köztük teljesen lecsúszott alkoholista, és orvosi diplomás elegáns nő is. A hölgyek nem a klasszikus prostik kategóriájába tartoznak, inkább átmeneti élettársak. Amennyiben a vendégmunkás, akivel együtt vannak, visszatér hazájába, mert például lejár a munkaszerződése, az adott hölgy marad a táborban, másnap már másik szobában látja el átmeneti élettársi feladatait.
A barakktábort nem koedukáltra tervezték, tehát nincsen külön női és férfi fürdő, WC, de nyet problem a szovjet nők egyenjogúnak érzik magukat a férfiakkal, és zavartalanul használják a férfiak által látogatott szociális helységeket. Olyan eset előfordult, hogy egy kolléga (férfi) zavartan jött vissza a fürdőből a derekára csavart törölközővel, hogy bolsoj problem – nem mer bemenni a fürdőbe, mert ott éppen egy nő tusol. Fordított helyzetben nyet problem a szovjet hölgyeket nem zavarja, ha egy férfi is használja a fürdőt.
A szovjet hölgyek tábori ottlétének jogviszonya elég képlékeny: ”engedélyezetten illegális”. A helyzet ugyanis az, hogy a tábor be van kerítve, de hogy miért azt pontosan nem tudni. A szovjet kommunista párt, erre vonatkozólag nem adott ki nyilvános kommünikét. Vélhetően azért van a kerítés, hogy az oroszok ne tudjanak bejutni a táborba. A táboron belül ugyanis nagy a fertőzés veszély, itt az oroszokat megfertőzheti a kapitalizmus szelleme. A bejáratnál (a kerítésen belül) van egy osztrák rendészeti iroda, de őket egyáltalán nem érdekli, hogy ki, mikor, és milyen állapotban jön be, vagy megy ki a tábor kapuján. Igény esetén az osztrák rendészek adnak egy papírt, hogy XY dolgozóval együtt él Katyusa Mona Lisa, ám ezzel tulajdonképpen az illető nevére írják az orosz lotyót, és ha az netán ellop valamit, a férfinak kell megtéríteni a kárt. Az osztrák rendészek nem sok vizet zavarnak, ha néha látni egy egy hosszú hajú farmerdzsekis fiatal fazont német-juhász kutyával - na ő egy osztrák tábori rendész. A tábor bejáratától nem messze van egy kihelyezett orosz rendőrös (a kerítésen kívül) a gyár bejárata előtt. Ott már kommunista rend és fegyelem uralkodik, nyoma sincs az imperialista léhaságnak. Az út mellett folyamatosan ott áll egy orosz rendőr, és minden gyárba belépni szándékozónak igazolnia kell magát. Útlevél persze itt senkinél nincs, azt le kell adni az megérkezés után rögtön, és az orosz rendőrségen őrzik, a hazautazásig. Helyette egy buszbérletszerű, fényképes igazolványt kap mindenki.
Ezt a fényképes igazolványt mindenkinek fel kell mutatni az orosz rendőrposztnak munkába menet. Hogy minek, az nyilván a szovjet KGB titka marad örökre. Vélhetően az osztrákok által épített gyárba beszivárogni készülő imperialista kémek bejutását akarják így megakadályozni. Mindenesetre tutira mennek, aki nem tudja felmutatni az igazolványát az orosz rendőrnek, azt nem engedik be, és visszaküldik a táborba az igazolványért. Persze a hivatalos gyárkaput nem nagyon használják az építőmunkások, inkább a tökön-babon át vezető legrövidebb úton, a kibontott kerítésen keresztül, jönnek-mennek a gyárba. A szovjetrendszert persze nem lehet kijátszani, és az illegális Ho Si Minh ösvény mellett is áll egy orosz rendőrt. Ámde, hogy hogysem, a tajgán mélabúsan posztoló orosz zsekát valahogy már megfertőzte a kapitalizmus démona, és igazolványok helyett inkább azután érdeklődik, tudnak-e adni neki cigarettát...
Az orosz rendőrök lelki traumája érthető. Nyilván nehezen tudják feldolgozni a helyzetet, mármint azt, hogy súlyosan diszkriminálják őket, a saját országukban. Ugyanis az orosz rendőrök nem léphetnek be a kemp területére saját kényük, kedvük szerint. Orosz rendőr a táborba kizárólag úgy mehet be, ha az osztrák rendész kíséri mindenhová. Ritka a rendőrségi razzia a táborban, amely során az ott lakó orosz nőket próbálják begyűjteni. A razzia úgy zajlik, hogy egy orosz rendőr, egy osztrák rendész kíséretében végig járja a barakkokat. Kevés sikerrel, mert egyrészt az osztrák rendészek nem adják át a listát, hogy melyik barakkba adtak engedélyt Natasa Szovjetckijnek a tábor örömeire, másrészt az orosz nők valahogy mindig tudják mikor lesz razzia, és résen vannak. Lehetséges, hogy a bentlakó barisnyak között akad jól értesült KGB-s hölgy is, aki a pártól kapott jutalomüdülés címén élvezi az osztrák tábori élet gyönyöreit, így ezek a razziák nem okoznak különösebb változást a tábor életében.
Fertőződjünk
Tehát ide érkeztem meg az 1984. évben. Fiatal kollégáimmal vettük az akadályokat, de akadt idősebb szaki, aki velünk együtt jött ki, büszkén, vörös csillaggal a zakója hajtókáján (jelezvén, hogy ő tényleg hisz a kommunizmus eszméjében), és akit igencsak megviselt mindaz, amit úgy hívnak - VALÓSÁG.
Mert a valóság itt keményen beköszönt. A kapitalizmus által épített gyár hatalmas tempóban épült, egyetlen percet nem állt senki az miatt, hogy hiányzott volna valamilyen anyag – eszköz a munkához, pedig ide minden, még a cement is Ausztriából érkezik. Mindez mellett Zslobinban alapvető dolgok is hiánycikknek számítottak. Hogy mást ne is említsek, a városban például ritkán lehetett vodkát kapni. Az üzletek is teljesen másképp néztek ki, mint Magyarországon. A városban, a panelházak mellett lévő zöldséges üzlet egy deszkából készült garázsra hasonlított, a végén nyíló nagy, kétszárnyas ajtajával. A kitárt ajtó elé tolatott, a káposztával megrakott billentős teherautó, aztán lebillentette a káposztát, ami egyrészt bent volt a deszkaépítményben, a másik része kint az utcán. Nem volt nagy különbség, mert a zöldségesbódé nem volt lebetonozva, bent is a földön volt a káposzta, ugyanúgy, mint a kívül lévő része. A zöldségüzleteben a káposztán kívül nem volt semmi, sem polcok, ládák vagy bármi más. Csak a káposzta és slussz passz! Aztán a káposzta érkezése után, varázsütésre kezdtek jönni az emberek vásárolni. Az eladó kinyitotta a kis ablakot és elővette az elmaradhatatlan golyós számológépet, és árusítani kezdett. A vevőknek nem kellett sokat gondolkodni, hogy mit vegyenek, volt káposzta meg káposzta. A krumplit, azt másik napon szállítják, de akkor majd csak krumplit lehet kapni a zöldséges boltban.
A táborban orosz nepperek gyűjtötték az üres sörös, üdítő dobozokat, a városban pénzé tették őket. Otthon, Magyarországon a közértek polcain sem volt még dobozos sör, de otthon már kezdett ismerté válni a dobozba töltött sör. Dobozos sör meglehetősen régi találmány, dobozos sör először 1935-ben került forgalomba Amerikában. A Szovjetunióban viszont teljesen ismeretlen volt a dobozos sör fogalma. Az egész szovjet italfogyasztás egészen más alapokon állt. Zslobinban időnként lehetett csapolt sört kapni. Megállt egy teherautó az út szélén, ami egy katonai zöldre festett tartályos utánfutót húzott, hasonlót ahhoz, amit Magyarországon a traktorok vontatnak permetezéskor. Aztán hamarosan kezdtek szállingózni az emberek, és sorba álltak az utánfutó mögött. A sofőr söröskorsóba engedte a sört az utánfutó tartályából. A sor elején álló átadta a pénzt, és máris megkapta a korsó sört. Söröskorsó nem volt csak úgy kettő, három, így várni kellett amíg valaki megissza a sört, és visszaadja a korsót, amibe rögtön töltötték a következő sorban álló sörét. A korsót nem mosták el, az egyik ember visszaadta, és máris engedték bele a következő adag sört. Az utcán lehetett látni embereket, akik kitüntetéseket viseltek a kabátjukon. Ők veteránok voltak, akik valamilyen kitüntetést kaptak, például az afganisztáni háborúban. Nekik nem kellett sorban állni, ők soron kívül vásárolhattak bárhol.
Zslobin nem volt a turisták által látogatható város, így a színvonal is más volt, mint amit a turisták láthattak Moszkvában, vagy a kirakatvárosokban. Zslobinban csak a főbb utcák voltak aszfaltosok, a kisebb utcákban a városi autóbusz sóderral gyengén megszórt földúton járt. Ezeken a részeken buszmegálló tábla sem volt, itt-ott emberek várakoztak a pocsolyák mellett. Ahol emberek álltak, ott megállt a busz és felvette őket. Gyakran előfordult, hogy leállt az orosz busz motorja, a sofőr ilyenkor fogta az ülése mellett lévő kurblit, kiszállt, bekurblizta a motort, és ment tovább a busz.
Az utazás előtt fater azt mondta, Szovjetunió más lesz, mint ahogy képzelem. Az igazság az, hogy nem is képzeltem sehogy. Aztán voltak dolgok, amiket tényleg nem tudtam volna elképzelni. Egyszer a városban, a taxiállomáson odajött hozzánk egy férfi, és valami olyasmit kérdezett oroszul, hogy honnan jöttünk. Mondtuk, hogy mi Vengrija, – ebből nem lehet baj, baráti ország vagyunk... Ám meglepetésünkre ő másképp tudta a szovjet-magyar barátságot:
-Vengrija? Vengrij fasiszt!
Azt nem értettük mit magyaráz nekünk indulatosan, de annyi átjött, hogy erősen szid bennünket, mert a magyarok fasiszták.
Nálunk otthon nem emlegették, hogy amikor Horthy hadserege a dicsőséges háborúban megtámadta a Szovjetuniót, magyar katonák eleinte egész falvakat lőttek bele krumplis vermekbe szovjet területen. Magyarországon ezt nem emlegették, az oroszok meg mindezt nem felejtették! Ott kezdtem megérteni, hogy a két ”nem” között mekkora a különbség. Az orosz valóság más, mint a magyar. Az oroszok másként élnek, másként éreznek, és másként is emlékeznek. A magyarok erőssége egyébként is a felejtés, nem pedig az emlékezés.
A munka éjjel nappal folyt, 10-12 órás műszakokban, minden második vasárnap volt szabad. Ez a szabadnap a kollektív lerészegedés napja volt. Ezen a napon, itt még a masszív antialkoholisták is erősen illumináltak voltak. Volt, aki azért ivott, mert szerette az italt, akadt, aki a hosszú, monoton munka feszültségét próbálta így levezetni, és volt, aki azért ivott mert buli van a barakkban. Ám nem a piás kolléga volt a legrosszabb. A városban engedély nélkül lehetett hangszert vásárolni, és például akadt, aki vett egy tangóharmonikát, és fejébe vette, hogy megtanul harmonikázni. A baj csak az volt, hogy előtte az illető, még soha semmilyen hangszert nem fogott a kezébe, így a hosszas, instrumentális harmonika szólóival időnként komolyan próbára tette a közelben lakók idegeit.
Így zajlott az élet, meglehetősen fáradtak voltunk, a feszített munkatempó, meg persze a ritka szabadnap is megpróbáltatások elé állította az embert. Egy idő múlva kezdtem a nem jól érezni magam. Fáradtabb voltam a megszokottnál, bár semmim nem fájt, de a közértem sem volt jó. A táborban volt üzemi orvos, de a kollégák nem sok jóval biztattak. Egy németül tudó orosz orvos rendel a táborban, de meglehetősen katonás módszerekkel gyógyít. Mindenkinek ugyanazt a háromféle tablettát adja, pirosat, sárgát, fehéret. A különbség legfeljebb annyi, hogy az egyik embernek napi 2x, a másiknak napi 3x kell szedni a pirulát. Ezek után nem nagyon akartam orvoshoz menni, lassan lejár a szerződésünk, és indulunk haza. Ám kezdtem még rosszabbul lenni, így végül jelentkeztem a műszakvezetőnél, hogy orvoshoz szeretnék menni. Másnap jött magyar kirendeltségvezető a tolmács kíséretében, és elmentünk az üzemorvoshoz.
Az orvosnak elmondtam, hogy egyre inkább fáradt levert vagyok, bár nem fáj semmim, pocsékul érzem magam. Lázamat mérte, torkomat nézte, majd tablettát adott, pirosat, sárgát és fehéret, egy darab papírba csomagolva, merthogy a Szovjetunióban a gyógyszeresüveget a párt még nem volt rendszeresítette. A tablettákat beszedtem előírás szerint, de nem éreztem semmi javulást. Az orvoshoz nem mentem vissza, beláttam, hogy teljesen értelmetlen az üzemorvostól az állapotom jobbulását remélni. Bár a kollégák a gyógyulás érdekében még fenyőpálinkát is hoztak nekem a tábori szupermarketból, kezdtem igen pocsék állapotba kerülni. A szemem ijesztően sárga lett és éreztem, nem tudom végig dolgozni a műszakot. Így hamarosan ismét az üzemorvosnál voltam. Az orvos a sárga szememet látva, izgatottan oroszul magyarázott, vizeletmintát kellett adnom, amit az asszisztensnője a szomszédos helységbe vitt. Nem kellett sokat várni, a tolmács lefordította az orvos szavait: kórházba kell mennem! Ám valahogy az orosz üzemorvos nem erősítette meg a szovjet egészségügybe vetett bizalmamat, így rögtön közöltem, hogy eszem ágában sincs kórházba menni, adjanak gyógyszert, amitől jobban leszek, aztán megyek vissza dolgozni. A tolmács fordította szavaim, az orvos magyarázott. Aztán közölték, a kórházba menetelem nem az én döntésemre van bízva. Ugyanis nagyon valószínű, hogy súlyosan fertőző betegségem van, és másokat is megfertőzhetek. Ergo: ha tetszik, ha nem, kórházba visznek, márpedig azonnal! Végül a kirendeltségvezető annyi engedményt tett, visszavisz a szállásra, hogy néhány holmit magamhoz vegyek, de három percem van a pakolásra és indulunk!
Milyen egy szovjet kórház fertőző osztálya?
Hárman ülünk a Lada Nivában, a kirendeltségvezetővel, és a tolmáccsal együtt. A város kietlen részén áthaladunk valami bejárat félén, de meglehetősen elhagyatottnak tűnik a hely, ahol járunk. Távolabb látszanak valami épületek, a füves, ritkás nyírfás területen, aztán megállunk egy földszintes épület előtt. Ez a kórház fertőző osztálya. Az épület alakja egy hosszú parasztházra hasonlít, csak arányosan nagyobb annál. Belépünk az épületbe, a bejárat rögtön egy nagyobb helységbe nyílik. A falak fehérek, a padló barna, olajos hajópadló. A helység közepén több asztal van összetolva, körülötte fehér fityulás nővérek ülnek, és gyors mozdulatokkal vattából tampont sodornak. Mellettük egy alacsony termetű, kopasz, fehér köpenyes férfi ül. Előtte az asztalon egy kosár alma. A kopasz, fehér köpenyes éppen almát rág amikor belépünk. Az asztalon az almák mellé van állítva egy infúziós állvány. Mellette az asztalon fekszik egy pólyás csecsemő, akinek be van kötve az infúzió. Mondjuk nem ilyennek képzeltem a helyet, amikor kórházat említettek.
A tolmács oroszul beszél a fehér köpenyes férfival, majd hozzám fordul, és közli, hogy a főorvos megvizsgál, menjek vele a szobájába. Tehát a kopasz, fehér köpenyes a főorvos! A főorvos egy szomszédos szobára mutat, oda menjek. A szobában van egy szék, egy asztal és egy ágy. Ezeken kívül nincs a szobában semmi! Se egy üveges vitrin, amiben orvosi eszközök szoktak lenni, se gyógyszeres szekrény. Az asztal üres, nincs rajta egyetlen papír, vagy könyv, de még telefon sincs az asztalon. Ez a főorvos szobája a szovjet fertőző osztályon! A főorvos barátságosnak tűnik, de furcsa, hogy nincs a nyakában az orvosi hallgató műszer, amit fonendoszkópnak hívnak. Amit szinte minden orvos nyakában ott látni Magyarországon. A főorvos egyetlen műszere, a köpenye felső zsebéből kilógó teáskanál. Ezzel a kanállal belenyúl a számba, megnézi a torkomat. Aztán mutatja feküdjek az ágyra, hosszasan nyomkodja a hasamat. Ezzel véget ért a vizsgálat, kimegyünk az előtérbe, ahol a tolmács és a kirendeltségvezető vár. A főorvos néhány mondata után a tolmács közli velem, hogy itt kell maradnom a kórházban, mert májgyulladásom van, ami fertőző. Na ne... Hirtelen fordult körülöttem egyet a világ! A kirendeltségvezetőhöz fordulok:
– Én itt nem maradok! Ennek az orvosnak egyetlen orvosi eszköze egy kanál. Ha tényleg súlyos beteg vagyok, akkor azt itt nem fogják sem megállapítani, sem pedig meggyógyítani!
A kirendeltségvető széttárt karral közli, hogy értsem meg, nem én döntöm el, hogy maradok-e itt vagy sem. Itt kell maradnom, nincs más választás!
– Ha kórházba kell mennem, akkor vigyenek egy rendes kórházba – mert ez nem kórház!
A tolmács közben fordít az főorvosnak. Látják rajtam, hogy kivagyok borulva, a kirendeltségvezető, a tolmács, és a főorvos szótlanul néznek rám. Aztán a főorvos magyaráz valamit, a tolmács hozzám fordul:
– Másik kórházba nem tudják vinni, itt kell maradnia. A főorvos azt mondja, először ki kell vizsgálni, pontosan a betegséget. A kivizsgálásig mindenképp itt kell maradnia. A főorvos azt mondja, hogy külön szobát fog kapni...
– Meddig tart a kivizsgálás?
– Az eredményre legalább egy hetet kell várni...
– És ha tényleg súlyosan beteg vagyok mennyi ideig kell itt lennem?
A tolmács fordít a főorvosnak, aztán közli:
– Ezt nem tudni előre, akár három hónap is lehet...
Micsoda?! Itt három hónap? Itt még talán egy hetet sem élek túl... Már nem tudtam megszólalni, a kirendeltségvezető vigasztalt:
– Nézze... Nyilván ez itt más, mint otthon a magyar kórházakban, de valamelyik nap majd bejövök meglátogatni...
A kirendeltségvezető hangját már valahonnét a távolból hallottam. Ez már lehet, hogy a túlvilág! Három hónap... Vajon hol fognak temetni? Itt hantolnak el a ház mögött vagy hazaviszik a hamvaimat? A kirendeltségvezető és a tolmács távoztak, én pedig maradtam. A lelkiállapotomra a kétségbeesés, egy enyhe kifejezés. Úgy éreztem, hogy az imént a halálos ítéletet közölték velem. Ezen a helyen kellene hónapokat túlélnem? Az egyik szemben lévő szobából kivezettek egy rongyokba bugyolált idősebb nőt. Magyarországon még cigány telepen sem láttam ennyire toprongyos nőt. Utána a nővér kisöpört egy kupac szotyolahéjat. Aztán kicserélték az ágyneműt, de nem mosták fel a szobát. Ez lett a külön szobám a szovjet fertőző osztályon, ami állítólag egy kórházban van...
Ez Szovjetunió! Ebben az országban minden olyan, mintha egy háborús hátországban lennénk. Az utakon szinte kizárólag csak katonai zöldre festett teherautókat látni, itt a vállalti teherautók is ilyen színűek. Ez az ország, amióta Winston Churchill elmondta a híres fultoni beszédét, azóta egyfolytában az újabb háborúra készül. Mindenhol kevés aktív korú férfit látni. A fiatal férfiak sorkatonai szolgálatukat töltik, utána meg gyakran tartalékosként behívják őket katonának. Nőket látni mindenütt, még a kemény fizikai munkáknál is. Például láttam, hogy az útépítésnél, nőkből álló brigád lapátolta a durva kavicsot az út alapjába. Ez itt teljesen természetes, nincs benne semmi rendkívüli. Itt teljesen másképp néz ki minden, mint ahogyan otthon a „Szovjetunióban minden csodálatosan szép és jó” című dajkamesékben lefestik néhányan. Persze ezeket a meséket terjesztők egyetlen percet sem töltöttek az orosz valóságban. Itt a szovjet-magyar barátság sem úgy fest, mint ahogyan azt Magyarországon képzelik. A szovjet valóság egy nagyon kemény világ. Itt az ember nem számít! A magyarországi viszonyokhoz képest, ez itt egy meglehetősen embertelen világ.
A szobában három vaságy, az egyiken a frissen húzott tiszta ágynemű. A padló ugyanolyan olajos hajópadló, mint kívül, a ”nővérszobában”. A sarokban porcelán WC csésze, kissé ferdén áll, és félig bele van süllyesztve az aljzatba. WC ülőke nincs. Mosdókagyló van, a falon kívül kusza módon medrednek a hozzá vezető vascsövek. A meleg víz csap egyáltalán nem folyik. A hideg víz is alig, éppen, hogy csordogál. A helységen egy ablak van, kinyitni nem lehet, a kilincs le van szerelve, kívül rács. Az ablak annyira pókhálós, hogy alig lehet rajta a kilátni. Az ajtót rám zárták, kimenni nem lehet. Lerogytam az ágyra és ahogy körbenéztem, fájóan belém mart a felismerés: nagy bajban vagyok!
Bejön egy nővér, barátságosan mond valamit, egy bögre teát hoz. Később újabb nővér jön kémcsövekkel felszerelve, mutatja, vért akar venni tőlem. A vérem lecseppen a padlóra, a nővér ügyet sem vet rá. Hoznak valami ételt. Ránézésre nem tudom megállapítani, hogy mi lehet, megkóstolom, számomra ehetetlen. A táskámban van csoki, konzervek, amit a szálláson beleszórtam, ami hirtelen a kezem ügyébe esett, majd megpróbálom beosztani, étvágyam amúgy sincs. Aztán megint jött a nővér, infúziós állványt hozott, bekötötte a karomba az infúziót, magyarázta, hogy feküdjek nyugodtan és ne keljek fel. Néha jöttek az infúziót ellenőrizni, ha lefolyt kicserélték az infúziós üveget.
Hajnalban hangos zenebonára riadtam, valami indulószerű zene szólt hangosan. Hirtelen világos lett a szobában, mert a mennyezeten a pókhálós, burkolat nélküli fénycső is bekapcsolódott. Persze, tegnap észrevettem egy hangszórót az ajtó felett, abból szól a zene. A zene után oroszul beszéltek egy ideig, aztán elhalhatott a hangszóró. A fénycső továbbra is világított, és idegesítően zúgott. Ez minden reggel így volt, az orosz rádió hajnali kezdését kapcsolták a hangszóróra, és az adás az orosz himnusszal indult. Kértem a nővért, hogy kapcsolja ki a hangszórót, de magyarázta, hogy nem lehet kikapcsolni, valahol egy másik épületből központilag kapcsolják a hangszórókat. Hát persze, ahogy Móricka elképzeli – majd egy fasiszt vengrij kedvéért lekapcsolják az orosz himnuszt Szovjetunióban. Hát nem! A főorvos néha bejött, nyomkodta a hasamat, aztán mondott néhány szót barátságos hangon oroszul.
A szobában nem takarított senki. A vér, ami első nap lecseppent a hajópadlóra, az rászáradva ott is maradt. Amikor elfogyott a bögre teám, szóltam a nővérnek, hogy kérek még teát. A nővér sajnálkozva magyarázta, hogy nem tud adni mert nincsen több, egy bögre tea jár. A nővérek kedvesek voltak, kivételes elbánásban részesültem, a többi beteggel ellentétben néha kimehettem rövid időre az épület elé levegőzni. Láttam, hogy a nővérek jönnek, és két kezükben fedetlen fémvödröket cipelnek, a teát – élelmet hozták így valahonnét. A kirendeltségvezető eljött látogatni ahogy ígérte, de őt nem engedték be, engem olyankor meg nem engedtek ki, így a pókhálós, zárt ablakon át beszélgettünk. Azzal vigasztalt, hogy várni kell a laboreredményre, attól függ, hogy meddig kell maradnom. Addig szőlőcukor oldatok kapok infúzióban.
Nem éreztem ellenszenvet az oroszok ellen, ez másik ország, más, nép, más szokások, de a hajnali rádiós ébresztés végképp kezdte felőrölni az idegeimet. Láttam a padlóra cseppent véremet, amit napok óta nem takarítottak fel, a tekintem folyton megakadt a padlóból félig kiálló WC kagylón, amin nem volt ülőke, és úgy éreztem az idegeim végképp felmondják a szolgálatot. Nemsokára lejár a szerződésünk, a társaim mennek haza Magyarországra, és én itt leszek három hónapig, vagy ki tudja meddig...
A szovjet hálapénz
Az, hogy beteg vagyok, a korábbi rossz közérzetem már egyáltalán nem foglalkoztatott. Egyre inkább úrrá lett rajtam a pánik. A főorvos, a nővérek érezhetően kedvesek, de ez a miliő, ami még nyomokban sem hasonlít egy kórházra, elviselhetetlen. Azt állítják, hogy súlyos beteg vagyok, és olyan körülmények között akarnak meggyógyítani, amiről épp ésszel nem lehet még elképzelni sem, hogy itt beteg embereket meg lehet gyógyítani. Valamit tennem kell, mert megörülök! Menekülni kell innen, minden áron! Nem kerestünk rosszul. Otthon a teljes magyar fizetésünket mindenféle pótlékokkal kiegészítve bérszámfejtették, és készhez kaptunk ezen felül még százhúsz rubelt, minden hónapban a Szovjetunióban. Úgy tudtuk, hogy a jobb orosz fizetések úgy ötven - hatvan rubel körül lehettek. Próbáltam gondolkodni. Mennyit kereshet egy orosz főorvos? Valószínűleg száz rubel alatt havonta. Valahogy haza kell jutnom innét!
Kopogok az ajtón, a nővér kinyitja. Magyarázom, hogy a doktorral akarok beszélni. Nyet problem, csak beszélni szeretnék a doktorral. Kisvártatva jön a főorvos. Mutatom neki, hogy üljön le, beszélni szeretnék vele. A főorvos csodálkozik, de leül a szemközti ágyra. Magyarázom neki, hogy én pasli damoj a kollégákkal aftóbusz vengrija. Kérem, írja meg a pasport-ot, hogy én is pali damoj vengrijá. A főorvos magyaráz, nem értem, de nyilván azt mondja a laboreredményre kell várni. Rendben. Előveszek a táskámból száz rubelt, mutatom, hogy az övé, csak írja meg a pasport, hogy én is pasli damoj. A főorvos tiltakozik, megint magyarázza ugyanazt, amit az előbb, várni kell az eredményre. A táskámból előveszek még száz rubelt, mutatom, hogy mind a kétszáz rubelt neki adom, csak írja meg a nekem a pasport. A főorvos magyaráz, mutatja, hogy nem lehet. A táskámból előveszek még vagy százötven rubelt, mutatom, hogy nincs több pénzem, ez az összes, mindet neki adom, csak kérem, hogy írja meg a pasport, hogy a kollégákkal pasli damoj vengrija. Tiltakozik, mutatja, hogy semmit nem fogad el! Nyugtatni próbál, kezével mutatja, hogy várjak türelemmel.
Nincs tovább, itt a vége! Az utolsó reményem is tovaszállt. Teljes apátiába süllyedtem, már az udvarra sem akartam kimenni. Minek? Itt fogok elpusztulni mert, hogy itt meggyógyítani nem fognak az biztos. Itt én egy utolsó magyar vagyok, az oroszok diktálnak. Haza nem fognak, engedni, csak hitegetnek ezzel a kivizsgálás eredménnyel. A remény ritka vendég lehet a szovjet kórházi osztályon, és engem is nagy ívben elkerül. Aztán valahogy mégis eltelt az egy hét, kinyílt az ajtó, a nővér mosolyogva intett, hogy menjek ki. A kirendeltségvezető áll ott, és közöli: megjött a a kivizsgálás eredménye - mehetek haza! A nővérek mosolyognak, a főorvos egy papírt nyom a kezembe, orvosi zárójelentés, amivel feltétlen jelentkezzek Magyarországon az orvosnál. Bár kimondhatatlanul boldog voltam, de nem hálálkodtam sokat, pánikszerűen menekültem a szovjet fertőző osztály épületéből. A kirendeltségvető útközben elmondta, hogy megállapították, hogy májgyulladásom van, de nem fertőző, így utazhatok a többiekkel haza. Elővigyázatosságból hazafelé, a szállodákban, ahol majd estére megszállunk, külön szobát kapok.
Szovjetckij dokument nyet?
Három nap buszozás után megérkeztem Magyarországra! Már egészen jól érezem magam, Talán az orosz főorvos mégis csodát tett velem, vagy esetleg a tudat, hogy végre Magyarországon vagyok, de már egyáltalán nem érezem magam betegnek. Aztán kezdődik a tortúra, a külföldi munkát követő munkahelyi bürokrácia. Ez már korántsem megy olyan olajozottan, mint a kiutazás. Külön szerszámokat kaptunk az útra, azokat le kell adni. Az itthoni forintban folyósítandó munkabérünk elszámolásával kapcsolatos iratokat is alá kell írnunk. A munkahelynek budapesti központja van, és oda is fel kell utazni valamilyen papírok miatt. Ugyan mi forintban és rubelban kapjuk a munkabért, de egy osztrák cégnek dolgozott a magyar vállalatunk, az osztrákok meg schillingben fizették a munkabért, ezért még valamilyen IMPEX külkerállathoz is el kellett menni, aláírni valami valutaelszámolást. A vámhivatalba is menni kell, mindez gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy hétig minden nap utazom valahová, a munkahelyi ügyeket intézni. Egy hét után eljutottam oda, hogy nem kell semmiféle munkahelyi ügyet intézni, és úgy döntöttem, hogy elmegyek az orvoshoz.
Úgy érzem, hogy kutya bajom, de az orosz főorvos azt mondta feltétlen jelentkezzek orvosnál Magyarországon. Végül is, az orosz orvos jó volt hozzám, biztosan okkal mondta, hogy jelentkezzek, így elmentem a körzeti orvoshoz, aki éppen egy másik településen rendelt. Nyugodt voltam, mert egészen jól vagyok. A kartonozóban mondtam az asszisztensnőnek – kint dolgoztam a Szovjetunióban, ott kórházba kerültem, és megállapították, hogy májgyulladásom van. Ezt a papírt adták, hogy ezzel jelentkezzek Magyarországon az orvosnál. Panaszom egyébként nincs, teljesen jól érzem magam, és átadtam az orosz főorvos által kiállított zárójelentést.
Az irat amelyet átadtam, egy kockás füzetből kitépett lap volt. A széle eléggé cikcakkos, ahogy a szovjet főorvosnak sikerült kitépni a füzetből. A papíron néhány kézzel írt sor volt, laboreredmények lehettek, kevés orosz szöveg kíséretében. Bélyegző nem volt a papíron, csak az orosz főorvos szignója. Az asszisztensnő érdeklődve forgatta a szovjet orvosi dokumentet, de a papír másik oldala teljesen üres volt. Aztán annyit mondott üljek le, majd szólítanak. Nem kellett sokat várnom, nem várt senki a rendelőben, így hamarosan szólítottak. Az orvos az asztalnál ült, és elégedetten konstatáltam, hogy volt orvosi hallgatója. Az asztalán a telefon mellett ott volt előtte a kockás füzetből kitépett lap, amit az imént adtam át az asszisztensnőnek. Az orvosi szobában volt gyógyszeres szekrény, és egész jól felszereltnek tűnt a rendelő, de az orvos meglehetősen komor arccal fogadott. Kérdezte, hogy miért vagyok itt. Belefogok, és elmondom ismét a mondókámat:
– Szovjetunióban dolgoztam, ott kórházba kerültem, és megállapították, hogy májgyulladásom van, és a szovjet kórházban azt mondták, ha hazaérkeztem jelentkezzek Magyarországon az orvosnál...
Az egyébként mindig nyugodt és kedves orvos felhördül:
– Ember! Tudja maga egyáltalán, hogy miket beszél?! Azt állítja, ez alapján állapították meg, hogy magának májgyulladása van?!
És ingerülten rázta a szovjet főorvos által kiállított, kockás füzetből kitépett orvosi dokumentumot.
– Doktor úr... Kérem nem kiabáljon velem! Nem tudok mást mondani. Néhány hónapig dolgoztam a Szovjetunióban, Zslobin nevű városban. A végleges hazautazásunk előtt kórházba kellett mennem, mert nem éreztem jól magam. Egy hétig voltam a szovjet fertőző osztályon, ott azt mondták utazhatok haza kollégákkal együtt, mert nem fertőző a betegségem. Az orosz főorvos ezt a papírt adta, hogy ezzel jelentkezzek Magyarországon az orvosnál... Más papírt nem adtak, és most csak azért jöttem, hogy jelentkezzek, mert azt mondták mindenképp jöjjek el orvoshoz, de nincs semmi panaszom, teljesen jól érzem magam...
Az orvos a fejét fogta:
– Most azonnal hívom a mentőt, viszik a kórházba! Kint várjon, de a rendelőből nem mehet ki...
Hirtelen kezdtem magam nem jól érezni. Mégis úgy érzem, hogy lennének panaszaim, hirtelen nem tudok tájékozódni. Most hol vagyok tulajdonképpen? Ez nem egy orvosi rendelő? Lehet, hogy rossz ajtón jöttem be és ez itt a bolondok háza?
– Nézze doktor úr... Nem úgy készültem, hogy most rögtön kórházba menjek, nincsen nálam pizsama meg semmi... Egyébként teljesen jól érzem magam...
– Nem érdekel! A mentő mindjárt elviszi magát a kórházba, ahol ki fogják vizsgálni. Lehet, hogy súlyos fertőző beteg! Másokat is megfertőzhet, azonnal kórházba kell magát vinni!
–...Doktor úr! A helyzet az, hogy én nem most érkeztem, hanem már egy héttel ezelőtt. Három napig jöttünk Szovjetunióból autóbusszal, úgy harmincan. Azóta minden nap utaztam valahová, a munkahelyi dolgokat kellett intézni, többször voltam a fővárosban is... Azon már nem múlik semmi, ha hazamegyek összepakolni a pizsamát meg ilyesmit, utána aztán megyek a kórházba, ha muszáj...
Az orvos döbbenten néz rám:
– Figyeljen! Megengedem, hogy hazamenjen a holmijáért, de két óra múlva telefonálok a kórházba, ha maga nem lesz ott, rendőrrel fogom bevitetni!
Megírta a beutalómat Székesfehérvárra a megyei kórházba, a szovjet orvosi papírt is visszaadta, és nyomatékosan közölte, hogy két órán belül mindenképp jelentkezzek a kórházban. Felszálltam a következő buszra, és hazamentem. Otthon mondom az ősöknek, hogy balhézott a doki, két órán belül Székesfehérváron kell lennem a kórházban, különben értem jön a rendőr.
Puszillak
Egy óra múlva már Székesfehérváron voltam a megyei kórházban. Pizsamával, orvosi beutalóval, és a kockás füzetlapra írt szovjet zárójelentéssel együtt. Valahogy rossz előérzeteim voltak. Isten őrizzen attól, hogy visszasírjam a szovjet kórházat, de az biztos, ott nem kiabáltak az emberrel. A magyar körzeti orvos meg úgy beszélt velem mintha bűnöző lennék. Bizonytalanul álltam a kórház fertőző osztályának folyosóján. Jött egy nővér, kérdezem tőle hol kell jelentkezni ezen az osztályon. Kérdezi, milyen panasszal jöttem. Veszek egy mély levegőt, és mondom:
– Panaszom nincs, a körzeti orvos utalt be, mert nemrég a Szovjetunióban dolgoztam, és ott májgyulladással kórházba kerültem. Teljesen jól vagyok, de a körzeti orvos ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek ide, ezért vagyok itt.
A nővér elkérte a beutalóm, odaadtam a orosz kockás füzetlapra írt zárójelentéssel együtt. Félénken mondtam, hogy a szovjet kórházban ezt az egy papírt kaptam. A nővér átvette. Annyit mondott, hogy várjak, majd szólítanak. Leültem és vártam. Fel voltam rá készülve, hogy itt megint ordibálás lesz. Ez nem Szovjetunió, ahol az utcán ugyan lefasisztázzák az embert, de a nyomorúságos orosz kórházban azért kedvesen bánnak a beteggel. Az ember belerokkan a kommunizmus építésébe Szovjetunióban, Magyarországon meg kiabálnak vele. Ez a hála, amiért az ember az egészségét áldozza a szocializmus oltárán! Még hogy itt legfőbb érték az ember...
Szólított a nővér, és lesz, ami lesz, kissé bátortalanul beléptem az ajtón. Ahogy beléptem, rögtön egy fehér köpenyes, orosz nő borult a nyakamba. Puszi jobbról, puszi balról, ölelget, és boldogan, mosolyogva, mondja egyfolytában, de oroszul... Úristen! Ez már tényleg a tébolyda! A portás azt mondta erre van a fertőző osztály, pedig ez itt a diliház! Döbbenten álltam. A fehér köpenyes nő kétségtelenül orosz. A vonásai, az aranyfoga, ez egy tipikus orosz nő, egészen biztos. Egyetlen szavát sem értem, de folyékonyan, és egyfolytában beszél – oroszul. A kezem szorongatja, mintha örülne nekem, de nem emlékszem rá, hogy korábban találkoztam volna vele.
Ki ez a nő, és mi a fene folyik itt? Talán a szovjet főorvos utánam küldött egy bizottságot – most majd kitüntetést kapok – megkapom a szovjet fertőzőosztály hőse kitüntetést? Vagy talán még most is a Szovjetunióban vagyok? Lehetséges, hogy kómába estem, és az egész hazautazásom csupán egy fikció, amit kómában éltem át. A magyar körzeti orvos, meg minden, csupán csak álom... Pedig olyan valóságosnak tűnik minden. Az orosz nő, aki fehér köpenyben itt áll előttem, és rendületlenül egyfolytában beszél. Igaz, oroszul. A nővér is valóságnak látszik, akivel a folyosón magyarul beszéltem. Legalábbis úgy rémlik, hogy magyarul beszéltem vele. Lehetséges, hogy most tértem magamhoz a kómából. De a szobában van gyógyszeres szekrény, az asztalon telefon meg orvosi dossziék, minden olyan, mint Magyarországon... Hirtelen minden összekuszálódott bennem. Hol vagyok most tulajdonképpen? Talán újra kellene próbálkoznom, a nővér hátha megint magyarul szólalna meg. Ha mégis oroszul beszél ő is, az gáz. Nem kicsit! Óvatosan mondom a nővérnek:
– Kérem... Szóljon már neki, hogy hagyja abba! Én nem tudok oroszul...
Megkönnyebbültem, amikor a nővér magyarul szólt az orosz nőhöz:
– Doktornő! Ő nem orosz!
Felsóhajtottam, az orosz nő pedig elhallgatott. Hirtelen ráfagyott az arcára a mosoly, aztán csalódottan újra megszólalt:
– Mágá nem lenni orosz?
Hamarosan tisztázódott minden. A nő tényleg orosz. Itt él, mert a férje Magyarországon szolgáló szovjet katonatiszt. A nő orvos, megtanult magyarul, bár kissé töri a magyart, és orvosként dolgozik a székesfehérvári kórházban. Amikor a nővér bevitte hozzá a szovjet orvosi papírom, közölte, hogy kint van egy páciens, aki most jött a Szovjetunióból. A doktornő az orosz orvosi papír láttán azt hitte, hogy egy orosz ember érkezett az osztályra, és engem tévedésből úgy üdvözölt boldogan, mint egy orosz honfitársát. Eléggé csalódott volt, amikor kiderült, hogy nem vagyok orosz.
– ...Ná és hogyán tetszett mágának Szovjetunió?
Nem akartam hazudni, de próbáltam óvatosan fogalmazni. Ki tudja mi vár még itt rám:
– Hát... Szép nagy ország... Egyedül csak a kórház nem tetszett...
– Miért? Milyen kórházban volt mágá? Katona kórházban?
– Nem, én egy egy városi, civil kórházban voltam...
– Há mágá nem katona kórházban volt Szovjetunióban, akkor mágá csak ne panaszkodjon!
Azt, hogy milyen lehet egy szovjet katonai kórház, azt el sem tudtam képzelni. De nem kellett képzelődnöm, csak maradnom kellett a kórházban, és természetesen az orosz doktornő lett a kezelő orvosom. Ha azt vesszük volt benne logika. A Szovjetunióból importált májgyulladás mellé, orosz import doktornő dukál. A dolgok innentől kezdve, a többé-kevésbé ismerős forgatókönyv szerint zajlottak. Ki fognak vizsgálni, és a kivizsgálás eredményéig a kórházban kell maradnom. Nem aggódom, a laborvizsgálat itt nyilván pikk-pakk meglesz, talán holnap, vagy holnapután, és már biztosan mehetek is haza. Egy laborvizsgálat nem nagy ügy Magyarországon. Külön szobát itt nem kapok, háromágyas kórteremben leszek egy másik beteggel. A padló rendes mozaik, és az is megnyugtató, hogy hangszóró sincs a kórteremben. WC a folyosón, van papír meg ülőke, teljesen komplett az egész berendezés. Van fürdő is, hideg – meleg vízzel. Teát is kaphatok, ha elfogyott. Tisztaság, rend mindenütt, egy vagy két napot simán elleszek itt.
Alig helyezkedem el az ágyon, érkezik hozzám a főorvos, hogy megvizsgáljon. Ő egy másik doktornő, teljesen higgadt, puszit ugyan nem ad, de legalább nem kiabál. Bár már kissé furcsa, hogy egyetlen szót sem szól oroszul. Nem baj, majdcsak megszokom valahogy, hogy magyarul beszélnek velem a kórházban. A lényeg, hogy ne kiabáljanak. A hasamat nyomkodja, pontosan úgy, mint az orosz főorvos. Mint kiderül, nem a nyomkodás a lényeg, a májat igyekeznek ilyen módon kitapogatni, hogy duzzadt-e a szerv. Mondja, mindjárt vesznek tőlem vért a laborvizsgálathoz, aztán infúzióban szőlőcukor oldatot kapok. Tehát miden ugyanúgy van, mint a szovjet kórházban. A biztonság kedvéért azért megkérdezem, mikorra készül el a laborvizsgálat eredménye. A főorvosnő közli, hogy a laboreredményre három hetet kell várni...
– Micsoda?! Három hét múlva lesz csak eredmény?
– Igen, mert a maga vérmintáját Budapesten fogják vizsgálni, és három hét amire megérkezik az eredmény
– De addig ugye nem kell itt lennem a kórházban?
– De igen, addig nem engedjük haza, mindenképp itt kell maradnia, amíg megérkezik az eredmény
A francba! Az Szovjetunióban az orosz főorvos egy teáskanállal, egyetlen hét alatt lezavarta a laborvizsgálatot, itt mi a fenét piszmognak három hétig? Itt nem jut talán teáskanál az orvosoknak? Igaz, hogy ott nem volt full extrás a WC, és hangszóró is volt a kórteremben, de mégiscsak egy hét alatt megvolt az eredmény! De nincs mit tenni, bele kell törődni ebbe a helyzetbe. Azt mégsem kérhetem, hogy vizsgálják a vérmintámat a Szovjetunióban, azért, mert ott gyorsabban dolgoznak a laborban. A végén még visszaküldenek a Szovjetunióba, újabb kivizsgálásra. Itt már bármi megtörténhet. Ennek az osztálynak remek szovjet összeköttetései vannak. Az orosz doktornőm csak felveszi a telefont, és engem máris visznek vissza Szovjetunióba, az orosz kórházba. Jobb, ha nem reklamálok, még mielőtt újabb meglepetések érnek!
A házirend itt is szigorú. Az kórterem ajtó ugyan nincs bezárva, de kimenni csak WC-re, fürdőbe lehet. A folyosón nem lehet bóklászni, a mert a nővérek rögtön szirénáznak. Arról meg hallani sem akarnak, hogy az udvarra lemehessek. Itt semmilyen kedvezményt nem kapok, úgy, mint a szovjet kórházban. A nővérekkel is határozottan több a problémám, mint a szovjet ápolónőkkel. Itt minden reggel, az orvosi vizit előtt kizavarják az embert az ágyból, megigazítják az ágyat, időnként cserélik az ágyneműt. Az orosz nővéreknek nem voltak ilyen allűrjeik, ők hagyták nyugodtan a beteget, az ágyneművel együtt. Mondjuk ott orvosi vizit sem volt, de ez itt nem Szovjetunió! Ellenben, mivel előzetesen már szovjet kórházi előképzésben részesültem, az orosz doktornőmmel egészen jól szót értettem. Voltak érdekes kívánságai, de nem ellenkeztem vele, megértettem, hogy ő egészen más dimenzióból tekint az orvosi hivatásra. Például azt kérte, hogy amikor megyek WC-re, szóljak neki, mert meg akarja nézni. A biztonság kedvéért azért megkérdeztem – úgy érti, hogy ne húzzam le a WC-t, és szóljak – de megnyugtatott, pontosan így gondolja. A székletminta vizsgálat nálunk másképpen szokott folyni, de nem akadékoskodtam, hiszen már tudtam, az orosz módszerek teljesen mások. Tehát nem húztam le, szóltam, a doktornő rögtön jött, megnézte, aztán közölte:
– a májával nincs nagy probléma
Ennyi! Ha ez mellé még teáskanaluk is lenne a magyar orvosoknak, akkor nem kellene a laboreredményre három hétig várnom...
A hétvégén volt látogatás, akkor viszont bezárták a kórterem ajtaját. Így az üveges ajtón keresztül újságolták hozzátartozóim, hogy amint kórházba kerültem, másnap megjelent otthon egy KÖJÁL különítmény, az egész lakást fertőtlenítették, és mindenkit beoltottak. Végül eltelt a három hét, és megérkezett a laboreredmény. A vizsgálat eredménye az volt, hogy nemrég átestem egy enyhe lefolyású májgyulladáson, amely nem fertőző. Erről kaptam írógéppel írt, többoldalas zárójelentést, és mehettem haza. Tehát nem voltam fertőző beteg, a hepatitis nem fertőző variánsán estem át.
Vártam a soromra a körzeti orvosnál, és azon gondolkodtam, hogy a szovjet főorvos, azzal az egy teáskanállal, azért mégiscsak ott van a pályán rendesen. Magyarországon három hétig vizsgálódtak, aztán végül mégis csak az van, amit ő néhány sorban leírt, a kockás füzetlapra. Aztán sorra kerültem, és a rendelőben a körzeti orvos már teljesen nyugodtan, higgadtan olvasta a fehér lapra gépelt zárójelentést. Persze, mindenki másra gerjed. A bikák a vörösre, van, aki az orosz doktornőre, a körzeti orvosok meg a kockás füzetlapra írt szovjet zárójelentés láttán jönnek izgalomba. Nem vagyunk egyformák, mi emberek!
Kuruzslás magyar módra
Aztán telt-múlt az idő, a naptár sorra hagyta maga mögött az éveket. Elérkezett az 1990. év, megszűnt a Szovjetunió, és a rendszerváltozással sok minden megváltozott körülöttünk. A gyógyulni vágyók előtt is feltűntek addig ismeretlen módszerek. Például emelt díjas telefonszákokon lehetett felhívni, magukat gyógyítóknak tartó egyéneket. Akik a drága pénzen mért telefonbeszélgetés során, csupán a különleges erejükkel, a távolból gyógyították a betegeket. Ezek a távgyógyítók, tulajdonképpen a modern világ kuruzslói, akik az emberek hiszékenységére alapozzák a működésüket. Az egyetlen bökkenő csupán az volt velük kapcsolatban, hogy akadtak olyanok, akik állították, telefonon keresztül a távgyógyító gyógyította ki őket a betegségből. A modern orvostudomány is ismeri a placebo hatást, amely a szervezet saját öngyógyító rendszerét aktivizálja a gyógyulás érdekében. Ehhez nem kell gyógyszer, csupán a betegnek el kell hinnie valamiről, vagy valakiről, hogy az meg fogja gyógyítani. A hit tárgya bármi lehet, tabletta formájú kamu gyógyszer, lehet egy telefonos távgyógyító, vagy akár a szomszéd macskája is. A beteg hite a lényeg, a mélyen átélt hit fokozottan aktivizálja a szervezet öngyógyító rendszerét, és némely esetben a beteg ez miatt valóban meggyógyulhat.
Azonban nem akadt akkoriban orvos, aki ajánlani merte volna bárkinek is, hogy telefonon keresztül gyógyíttassa magát. Még abban az esetben sem, ha a telefon másik végén egy orvostudományban jártas ember van, hiszen a személyes orvos – beteg kontaktus nélkül elképzelhetetlen a páciens megbízható diagnosztizálása. Mindenek teljesen ellentmondva, a régi vallási leírásokban is találhatóak olyan elbeszélések, amelyek során különös módon, gyógyszerek nélkül gyógyultak meg betegek. Például Jézus is gyógyított, ráadásul nem csak személyes találkozás alkalmával, hanem a távolból is, ahogyan az Máté evangéliumában is olvasható:
„A kafarnaumi százados:
Amikor pedig bement Kafarnaumba, odajött hozzá egy százados és kérlelte őt: »Uram, a szolgám a házamban fekszik bénán, és rettenetesen kínlódik.« Azt mondta neki: »Megyek és meggyógyítom.« De a százados így válaszolt: »Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám. Mert én is hatalom alatt álló ember vagyok, beosztott katonák vannak alattam, és ha azt mondom az egyiknek: `Menj!', elmegy, vagy a másiknak: `Gyere!', odajön, a szolgámnak pedig: `Tedd ezt!', megteszi.« Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott, és azt mondta követőinek: »Bizony, mondom nektek: Izraelben nem találtam ekkora hitet senkinél. Mondom nektek: Sokan érkeznek majd keletről és nyugatról, s letelepszenek Ábrahámmal és Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában. Az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségre. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás!« Ezután Jézus így szólt a századoshoz: »Menj, és legyen úgy, ahogyan hitted.« És meggyógyult a szolgája abban az órában.”
Amint leírásból kitűnik, Jézus a hit erejét használta a gyógyításhoz. Persze napjainkban viszonylag kevesen bízzák a hit erejére a gyógyulást. A mai, modern társadalom embere már leginkább a gyógyszeripar kemikáliáiban bízik.
Aztán kimentek a divatból a telefonos távgyógyítók, és 2020-ban megjelent Magyarországon is, a gyorsan terjedő covid járvány. A járvány kezdetekor úgy tűnt, hogy hatalmas a szigor és a készültség az országban. Utcán járőröző fegyveres katonákat mutattak a hírműsorok, és arról szóltak a hírek, hogy az egészségügy felkészült a járvány kezelésére, mindenki megfelelő ellátást kap. Ám a járvány megjelenésére egy évre rá − 2021 márciusában, amikor javában tombol a covid brit vírusmutáns az országban, már egészen másképp fest a veszélyesen fertőző járvány kezelése.
Már nincs figyelmeztető jelzés a karanténban lévő covidosok ajtaján, és aki tüneteket észlel magán, azok közül sokan nem is tudnak találkozni a körzeti orvossal, mert csupán telefonon keresztül mondhatják el a tüneteiket. A házi orvos a telefon keresztül megállapított diagnózist követően írja fel a digitális receptet. Amennyiben a telefonos vizsgálaton az orvos úgy ítéli meg, hogy a páciens covid gyanús, akkor a pácienst otthonában felkeresik egészségügyi szakemberek, és elvégeznek rajta egy gyorstesztet. A gyorstesztek megbízhatóságát már többször kritizálták, hiszen előfordulhat, hogy akár a nagymama lekvárját is hajlandó covid pozitívnak nyilvánítani némelyik gyorsteszt. Persze, ez még mindig jobb, mintha a nagymamát ítéli negatívnak egy gyorsteszt, miközben pedig ne adj’ isten, a nagymama covid vírussal fertőzött. Nyilván lehet ész érveket sorolni arra, hogy az körzeti orvos miért nem személyesen, hanem telefonon keresztül vizsgálja a betegeket, ám így vagy úgy, de ezen a ponton, az egészségügy már belépett a kuruzslás előszobájába. A telefonon át történő orvosi gyógykezelés után, ha a páciens állapota nem romlik, és nem kell kórházba vinni – akkor néhány tünetmentes nap után, az orvos, szintén telefonon keresztül gyógyultnak nyilvánítja a pácienst, és mehet dolgozni.
Hogy mennyire értelmes dolog telefonon keresztül betegeket gyógyítani? Bizony ez már a hit kérdése! Nem óhajtom a szocializmus világát visszasírni, de az biztos, hogy anno a nyomorúságos viszonyok között gyógyító szovjet főorvos sem vállalta volna be a távgyógyítást igaz, neki telefonja sem volt. Persze hibát követ el az, aki az orvosokat, egészségügyi dolgozókat hibáztatja mindezért. A szabályokat a kormány hozza, a kormánypártot viszont az ország népe választja, és a társadalom meghatározó része, már tíz éve úgy látja jónak, a legfontosabb az, hogy egy csomó korszerű futballstadion legyen az országban. A kör ezzel bezárul, aki a maitól egy értelmesebb országra vágyik, az legfeljebb az hitébe tud kapaszkodni.
Ám a hit erejét sem szabad lebecsülni, márt csak azért sem, mert ha ez így megy tovább, lassan eljutunk oda, hogy jobb híján a hit erejét kell bevetni a rászorulóknak, a gyógyulás érdekében. Azt még nem lehet tudni, hogy a covid vírus ellen a placebo hatás mennyire hatékony. Mindenesetre ajánlható, hogy ha valaki ezt a módszert alkalmazza, akkor semmi esetre se a politikusokban higgyen a gyógyulást remélve. A politikuson kívül bármi másban szabad hinni, Jézusban, orvosban, vagy akár a szomszéd macskájában is. A politikusok már sok mindennel beoltották már az embereket, csak azt ne higgye senki, hogy azok a politikusok, akik olyan szabályokat hoznak, hogy telefonon keresztül gyógyítsanak embereket, értelemmel is oltják majd az országot. Pedig nehéz időkben, az értelem lenne az egyik legfontosabb dolog a világon.
